"Ich kultivier' das Kush, trinke Pivo, Pivo / Es ist Donnerstag, ich kauf' mir einen Vino, Vino"

BERLINI KÖNYVEK, CSALÁSSAL! WAS MAKOGSZ?

Hát okés, bűnös vagyok, Meine Schuld, mert ez a könyv elég nagy csalás, hogy itt van. De ha hisztek nekem, tényleg azt szúrtam ki a borítóján legelőször (na jó, vagy a rózsaszín után), hogy “Berlin”. Persze ettől még Lucia Berlinnek semmi köze németekhez és a városhoz, hiszen ő egy amerikai író. Illetve csak volt, mert 2004-ben sajnos elhunyt, na de milyen író volt!

Rég nem olvastam ennyire kerek elbeszéléseket, ennyire tökéletes mondatokat és ennyire remek befejezéseket. A sztorikról egy másik nagyszerű nő, Lydia Davis azt írja az előszóban, hogy “elektromosak; sercegnek és pattognak, mint mikor két áram alá helyezett villanydrót összeér”; a nyelvről és a szavakról pedig azt, hogy “Lucia Berlin szakadatlanul figyel, fülel. Érzékeny minden hangzásra, mi pedig általa ízlelgetjük a szótagszámok zamatát vagy egyes hangalakok tökéletes összecsengését az értelemmel.”

Az Alaszkában született Berlin leginkább bányamérnök apja miatt már gyerekként jó sok helyen megfordult. A család élt Idahóban, Montanában, Arizonában, Texasban és Chilében, felnőttként pedig jött New York, Kalifornia és Colorado, valamint Mexikó és Új-Mexikó (nem is tudtam úgy olvasni az utóbbi helyszíneken játszódó történeteket, hogy ne gondoljak a Breaking Bad nagytotáljaira).

Berlin autofictiont írt, csak akkor még talán nem így hívták, szóval a sokféle helyszín és sokféle karakter mellett jelentős szerepet kapnak a saját életének mozzanatai, vagy olyan mozzanatok, amik a saját életére emlékeztetnek. Ír arról, hogy a gerincferdülése az egész életét megkeserítette; ír a rokonai alkoholizmusáról és erőszakosságáról; a saját alkoholizmusáról (kijött belőle amúgy); a három férjéről és a gyerekeiről. Hogy ne legyen egyszerű, a férjek közül az egyik heroinista volt.
Ugyan Berlin többször, több helyen is dolgozott tanárként, egyszer még börtönben is, a legtöbb története nem értelmiségi pályán szerzett tapasztalatokból táplálkozik. Volt orvosi asszisztens és telefonközpontos, dolgozott sürgősségin és elvonón, és volt takarítónő is.

Szóval ezek a történetek nem az álmok Amerikájáról szólnak, hanem egy sokkal földhözragadtabb valamiről. És bár nem annyira vidámak, de nem is hoznak le az életről, mindig van bennük kedvesség, humor és meglepetés. És ahogy már mondtam, azok a mondatok, azok a mondatok!

Nem tudok külön egy-egy történetet kiemelni, mert mindegyik bomba, a címadó elbeszélésből csak azért rakom ide ezt a részletet, mert jó sokat írok itt zenéről, meg mert úgy látszik, a gazdag hifisták már régen is idióták voltak:

Oh-ho-ho-ho, Mrs. Robinson. Van egy több mint kétezer dollárt érő sztereó berendezése és öt nagylemeze. Egy Simon and Garfunkel, egy Joni Mitchell és három Beatles.

Lucia Berlin mindig magas színvonalon írt, de nem írt olyan sokat, cserébe “az írók írója” volt. A nagyközönség viszont csak a halála után ismerte meg, de akkor nagyon, például a Bejárónők kézikönyve is szuper bestseller lett. Magyarul egy másik gyűjteményes kiadása is elérhető (Este a paradicsomban - Újabb történetek), mindkettőt tényleg szívből ajánlom, és ahogy nézem, a nyári akciók miatt elég olcsók is. Lucia ♡

Timur Vermes könyvéről nem gondoltam volna, hogy itt lesz, csak aztán balra fordítottam a fejem, megláttam, és rájöttem, hogy ez is Berlinben játszódik, 2011-ben. Egészen pontosan ott kezdődik, ahol Hitler öngyilkos lett, ami a mában egy foghíjtelek, és úgy kezdődik, hogy Hitler felébred.
Hivatalosan ez egy “keserű politikai szatíra”, ami egy csomó lehetőséget rejt magában, de sajnos az író nem annyira ügyesen használja ki ezeket. (Az író, akinek az apja amúgy ’56-os magyar menekült.)

Ilyesmiket írtam a könyvről 2013-ban, ebben az egészen vállalható régi origós cikkemben, és azon azért most is jót nevettem, ahogy a vezér meglát egy focimezes kölyköt és úgy szólítja, hogy Hitlerjugend Ronaldo! (Színvonalam.)

Hát, az sajnos nem a napokban volt, hogy balra néztem, azóta viszont az is történt, hogy a párkányon Vermes társaságában szereplő szerzők közül az egyik amerikai alelnökjelölt lett! A Vidéki balladáról és J.D. Vance-ről van szó, akiről nem olyan rég azt híresztelték hamisan, hogy azt is megírta a könyvben, hogy hát, megdugott egy kanapét. Ez sajnos nem igaz, viszont a könyve talán annyira sem jó, mint Vermesé, a demokratákat pedig nem érdekli a valóság! :D

Jó, valamennyire ez is csalás, hiszen a “Nekünk ma Berlin a Párizsunk”, nem könyv, hanem egy 2007-es kiállítás katalógusa, viszont még mindig kapható a PIM boltjában és nem utolsó sorban totálisan Berlin.

A kiállítás címe nyilván arra utalt, hogy ami Adynak Párizs volt, az sok utána jövő művésznek már Berlin, és hivatalosan az 1900 és 1933 közötti korszakot foglalta össze.

Azért a katalógusban is olvashatunk előzményekről, szerepelnek benne például Jókai Mór 1874-es benyomásai is. Ő amúgy nagyon olvasott szerző volt a német nyelvterületen, és még Bismarck is fogadta. De aztán van Fedák Sári-flyer 1908-ból, Karinthy élményei 1912-ből, Schöpflin Aladár pedig 1911-ben számol be a Bánk Bán berlini bukásáról.

Aztán elérkezünk a húszas évekbe, amikor már megjelennek a Tanácsköztársaság bukása után Magyarországról elmenekült olyan figurák, mint Balázs Béla, Kernstok Károly, Kassák Lajos vagy Moholy-Nagy László. És ez a Berlin már egy olyan Berlin, ami “a modern művészet és a városi kultúra szinte mitikussá felnövelt helye, amely megsemmisült vagy ekként talán nem is létezett soha”. Ezt Bacsó Béla írja a katalógus egyik tanulmányában, de majdnem ugyanezt el is mondta a megnyitón. A beszédet itt lehet elolvasni, de pro tip, hogy az ÉS reklámjáról ne vedd le a hangot, mert akkor megáll a lejátszás! :D

A katalógusban még olvasni pár nem hosszú, de annál érdekesebb tanulmányt a magyar emigrációból, meg van még benne más híres magyar író, festő és színész, továbbá Rejtő Jenő és Márai Sándor is.

Nem magyarázom tovább, értitek, miről van szó, ha rajta vagy Berlinen és kicsit bölcsész vagy, mindenképp ajánlom, és ha németül tanulsz, akkor is, mert minden szöveg benne van németül is. Az is, amiben Komlós Aladár nemcsak azt írja, hogy “Berlin a mi Párizsunk”. hanem azt is, hogy “a Spree a mi Szajnánk”. Imádom!

Ez meg egy antikváriumi könyv, bocs! “Berlinből jelentik”, azaz arról van itt szó, hogy a magyar propaganda milyen szorgalommal és hatékonysággal vette át a német propagandát. A könyv közvetlenül a háború után , 1945-ben jelent meg, és voltaképpen egy nagy gyűjtemény, ami cikkeket, cikkrészleteket tartalmaz, a címe pedig az is lehetne, ahogy írják is az előszóban, hogy “vakulj magyar”!

Az első fejezetben a német-orosz viszonyról van szó, és onnantól, hogy “Németország és Oroszország együtt olyan erős, hogy Kelet-Európában együtt határozzák meg a cselekvés törvényét és szilárdan el vannak tökélve, hogy soha többé nem harcolnak egymás ellen.”, azon keresztül, hogy a szovjet hadsereget már az első napokban mindenhol megverik és Leningrád eleste csak napok kérdése, eljutunk az emberevő orosz katonákig, meg odáig, hogy a németek maguk határozzák meg, meddig menekülnek: “Már nem az ellenség az, aki a keleti harctéren határoz. Mindenben, amit tesz, a mi akaratunkhoz igazodva kell tennie.”

Innentől szerintem el tudjátok képzelni, hogy milyen a folytatás: a Birodalom kimeríthetetlen, a német hadsereg pedig diadalmas és mindennek ellenáll; Berlinben “talán csak a császári Németország téli vasárnapjain hullámzott ilyen nagyszerűen öltözködő tömeg; a bécsi divat pedig “változatlanul megtartotta előkelő pozícióját”.

És így tovább: Anglia az éhhalál szélén; Roosevelt az “amerikai gengszter törekvések” megtestesítője; Hamburg lakosságát “hidegen hagyja” a bombázás; az amerikai sereg pedig “fegyencekből és négerekből’ áll, továbbá indián vademberekből és természetesen zsidókból.

Ha már zsidók! A szerkesztő Kun Andor külön megjegyzi, hogy a zsidózásban nem merül túl mélyre, mert az az igazán gyomorforgató tartalom, de azért odáig nyilván eljutunk, hogy “mindenki zsidó”.

És helyet kapott benne minden idők budai zsidózása is:

A lezárás és a feloldozás ezek után persze, hogy nem Berlinből, hanem Stuttgartból jön, onnan származik a nagyszerű kortárs német költő, a címben szereplő idézet gazdája, Dexter. Vele búcsúzom, meg azzal, hogy kein Stress!