KÖNYVES KEDD

A Bay Area marad, de rapperek helyett egy oaklandi indiáné a főszerep

Amikor 2019-ben megjelent magyarul Tommy Orange első regénye, a Sehonnai, nagyon azt éreztem, hogy nekem való könyv lesz, de aztán addig halogattam a vásárlását, hogy végül angolul vettem meg, mert a fordítás hamar elfogyott, a használt példány pedig ritka volt és legalább kétszer annyiba került, mint eredeti nyelven egy új.

Mostanra már megjelent a Sehonnai előzménye-folytatása, a Tévelygő csillagok is, a  kettő között pedig debütált és véget is ért a modern kori rezervátumban játszódó csodálatos Reservation Dogs sorozat, és bemutatták az újabb nagyon hosszú Martin Scorsese-filmet, a Megfojtott virágokat, ami arról szól, hogy a sok fehér ember nem tűrhette a nagyon kevés gazdag indiánt sem. (Az őslakos mozgalmakra pedig a Dakota Access Pipeline miatt a híradókban is jobban figyeltek, mint valaha.)

Szóval mintha valami történne a popkultúrában az indiánokkal, azzal, hogy mit tett velük Amerika. Az irodalomban pedig konkrétan létezik egy “őslakos reneszánsz” jelenség, aminek napjainkban pont Tommy Orange a leghíresebb képviselője. Róla meg a Native Renaissance-ról itt van az irodalmároknak egy Paris Review-cikk.

Orange oaklandi születésű, indián, pontosabban sájen (azaz csejen) és arapahó származású író, magára városi indiánként tekint, és több szereplője is jobban ismeri az oaklandi épületeket, mint a természetben található szent helyeket. A modern városi lét azonban nem jelenti a múlt eltörlését, a Sehonnaiban és a Tévelygő csillagokban is nagyon eleven – hiszen mégicsak a San Francisco-i öböl környékén bóklászunk – az Alcatraz-sziget 1969-es elfoglalása vagy a sokkal régebbi Sand Creek-i mészárlás, amiről ebben a HVG-interjúban is beszél Orange. Azért az ő indián származása sem egy egyszerű dolog, ahogy például ebben a másik interjúban mondja: “I was raised Evangelical Christian, and my dad was Peyote Religion.”

A Sehonnai az indiánok és a fehér ember viszonyáról szóló terhes és megrendítő előszava szerencsénkre könnyen elérhető, olyan erős mondatokkal, mint:

“Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek, az emlékek érzései váratlanul fellángolnak-kibomlanak az életünkben, ahogyan a takarón átüt egy olyan sebből származó vér, amit annak az embernek a golyója ütött, aki hátba lőtt bennünket a hajunkért, a fejünkért, a vérdíjért, vagy csak, hogy megszabaduljon tőlünk.”

A Könyves Magazinban még azt a bekezdést is olvashatjuk, amiben az egyik szereplő MF DOOMon elmélkedik, de azt inkább eredetiben is mutatom:

A Sehonnaiban tizenkét így vagy úgy, de őslakos származású karakter szemszögéből követjük a történéseket, a szálak pedig az oaklandi pow-wow-hoz, a nagy indiántalálkozóhoz vezetnek. A szereplők között van öreg és fiatal, bűnöző és veterán katona, magzati alkohol szindrómás és “sima” alkoholista, és van egy dokumentumfilmes is, a szerző alteregója, aki oral history-interjúkat készít a városi indiánok tapasztalatairól.

A Sehonnaihoz hasonlóan a Tévelygő csillagok is több szereplő által elmesélt, hadd ne mondjam, polivokális történet, amiben néhány korábban megismert karakteren keresztül folytatódik az első regény, de annak előzménye is elénk tárul. Indián szemszögből látjuk a Sand Creek-i mészárlást, a “kill the Indian, save the man” korszakot, a börtönöket, az átnevelő iskolákat vagy az állampolgárság megszerzését 1924-ben.

“Az állampolgárság is egyfajta győzelem, hiszen nem haltatok meg a háborúkban vagy mészárlásokban, túléltetek éhezést és áttelepítést, át-képzést és honosítást, elég sokáig kibírtátok, hogy azt mondják nektek, ti régi, valaha halálos ellenségeink, immár ti is közénk tartoztok, még ha ennek jelentése és jogai évtizedekig nem is valósulnak meg, ám a mag akkor lett elültetve, születésed évében.”

És ez ugyanabban az országban történt, ahol huszonhat államot neveztek el törzsekről vagy őslakos nyelvek szavairól. Ezt az adatot az egyik önmaga gyökereit kereső szereplő kutatja ki, ahogy azt is, hogy csak Kaliforniában száztíz szövetségileg elismert törzs van, és van még egy csomó másik is, amiket nem ismernek el.

Tehát Tommy Orange történetei nem a fehér ember romantikus indiántörténetei, hanem keserű és dühös, de közben friss és őszinte történetek, amik néha nagyon viccesek is. Szóval úgy hoznak le az életről, hogy közben nem hoznak le az életről. Csak ajánlani tudom őket, de tényleg!l

Tommy Orange kép: High Country News