MÁR MUSZÁJ A BETEGSÉGRŐL IS VALAMI
Ez az! De nyugi, kezdetnek csak annyi, hogy milyen korán kórházba menni.
Long story short avagy a rend kedvéért: 2011-ben diagnosztizáltak nálam szklerózis multiplexet, ami egy gyulladásos autóimmun betegség és a központi idegrendszert károsítja. Gyógymód jelenleg nincs, de az elérhető szerek egyre jobbak és van Délutáni Műszak Substack is, ahol mindenről írok, így muszáj erről is. Nekem terápia, másnak pedig hátha érdekes, hogy miket tapasztalok a fővárosi egészségügyi intézmények rendszeres látogatójaként.
Valami “laza” témát kerestem elsőre, és talán sikerült is. Ez nem más, mint az, hogy milyen korán kórházba járni. Persze mindenkinek mást jelent a “korán”, de pont a minap egy kedves dj barátom (hadd ne mondjam, feliratkozóm!) arról panaszkodott, hogy fél 8-ra kellett vérvételre mennie, ami tényleg megviselte szegényt, pedig kerületen belül maradt. Én viszont nemhogy kerületen kívülre járok, de Budán is túl, sok-sok kerülettel odébb. Szóval a kórházam (haladóknak kori) nem úgy van messze, mint mondjuk a Moszkva tértől a Gólya, hanem tényleg. Az majd egy másik történet lesz, hogy miért nem a Jánosba járok, ahova eredetileg bekerültem és sokkal kényelmesebb lenne; az meg a jelen, hogy ma már az sem biztos, hogy oda kerülnék, mert esik szét az egész.
Szóval az van, hogy sok-sok kerülettel odébb kell kórházba járni reggel hétre. A diagnózis előtti években ez igazi megerőltetést jelentett volna, ma egyszerűen már azért nem az, mert jobban vagyok és gyógyszert szedek. Onnantól van az, hogy rendesen tudok aludni, előtte csak összevissza ment - ezt mindenfélével tudtam megmagyarázni, nyilván csak azzal nem, hogy valami autoimmun bajom van.
Nem a kezdetektől fogva járok korán kórházba, de már jó pár éve ez a rendszer, nem függetlenül attól, hogy már nem egy, épp bevezetés előtt álló gyógyszert kipróbáltam vagy jelenleg is szedek - a saját döntésem alapján. Ezekre pedig hosszabb, időigényesebb protokoll vonatkozik (van minden: öngyilkos-teszt, reflexvizsgálat, labor, alkalmanként kardiológia vagy szemészet, stb.) és ilyenkor még a vizit előtt is érdemben rám tud nézni Matild doktor.
Annyi fórom van, hogy megengedhetem magamnak, hogy tényleg hétre menjek és ne kelljen végigállnom a betegfelvételt. Ez mindannyiunk közös érdeke, mert hiába érek oda fél 7-re, ha annyi az ember, hogy nem érek fel az osztályomra időben (ez a gyakoribb), vagy ha esetleg kevesen vannak, akkor már mindenki előtt ott vagyok a rendelőnél. Mindehhez persze az is hozzátartozik, hogy a legjellemzőbb kép, ami megelevenedik a szemeim előtt, ha arra a konkrét momentumra gondolok, amikor belépek a kórházba, az az, hogy nyílik az ajtó és két, betegfelvételt segítő nyomógombos automata fogad, mindkettőn egy-egy A4-es lap, amin az olvasható: NEM MŰKÖDIK. (És ebben csak egy finom túlzás van, mert az elmúlt tizenévben egyszer-kétszer azért működtek az automaták. Illetve egyszer egy külön helyiséget is csináltak az egész betegfelvételnek, de az pár hónapnál nem tartott tovább.)
A COVID alatt aztán ami a betegfelvételt illeti, csak még nagyobb lett a fejetlenség, ezért azt a tanácsot kaptam, hogy legyek határozott, hivatkozzak arra, hogy csak fecskendőket vagy papírokat adok le, és meg ne álljak a neurológiáig. Ez aztán mostanra olyan magabiztosságot kölcsönöz nekem, hogy amikor végiglépkedek a folyosón, akkor a szegény emberek, akik reggel hétre kaptak kórházi időpontot, nem úgy néznek rám, mint egyik beteg a másikra, hanem úgy, ahogy egy kétségbeesett ember néz valakire, aki lehet, hogy tud rajta segíteni. Némi zavart csak akkor vélek felfedezni a tekintetekben, amikor ugyanígy veretem, csak tangapapucsban. De akárhogy is van, magabiztosságomról abban a pillanatban rendre lehull az álca, amikor Hedvig nővér kinyitja az ajtót és úgy üdvözöl, hogy: “Jó reggelt, Marci! Hozott pisit?”
Bónusz COVID sztori: akkoriban ugye kivezényelték a katonákat is a kórházakba, nekem ők egyszer mértek a belépésnél hőmérsékletet. Az jött ki, hogy 13 fokos vagyok.