NE, KÖNYVES KEDD?!

Bret Easton Ellis, a Szilánkok és én

Sok írón szoktam sokat gondolkodni, mert sok könyvük megvan, de ha Bret Easton Ellisre gondolok, akkor nemcsak betűkre meg történetekre gondolok, hanem tekintetekre is, pedig azok közül az egyik nem is rám szegeződött, hanem anyámra, amikor valamikor a kilencvenes évek második felében megvette nekem az Amerikai Psychót. Anyám elég sokat olvas, de azt a könyvet nem magától vette, én kértem rá, ő annyit tudott, hogy valamennyire extrém a cucc, de az eladó mély megvetésére nem volt felkészülve. Mondjuk az eladó az a legendásan rosszfej tag volt a Moszkva téren az 56-os villamos mai megállójában, kicsit sok hazafias könyvvel, de végülis ezzel a véleményével egyáltalán nem volt egyedül.

Mit lehet tenni, az Amerikai Psychóban tényleg sok a durva szex és erőszak, de az tévúton jár, aki csak ezekkel azonosítja a könyvet (ugye olyan dolgok vannak még, mint a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom kritikája, meg mindenféle posztmodern truváj) és azzal sem szórakoztathatja magát, hogy azon töprengjen, a történet tényleg megtörtént vagy csak Patrick Bateman képzeli azt? Akárhogy is, a gimi vége felé és utána nálam brutális erővel hatott BEE, mert nagyon jól írt és megmutatta, hogy lehet ilyen is a kortárs amerikai irodalom, és hogy egyáltalán Amerika olyan is, ahogy ő ábrázolja. Meg aztán az utaláshegyekkel egy óriási popkulturális kaput is kitárt és más, számomra azóta is kedves írókhoz is elvezetett. (Így hirtelen a legjobb példa a klasszikus “kor- és pályatárs” Jay McInerney, aki megírta az egyik legjobb 9/11-es regényt, a Jó életet.)

Aztán kiadtak mindent, amit BEE az Amerikai Psycho előtt és után írt és mindent befaltam. Iszonyatosan bírtam a Nullánál is kevesebbet, amin keresztül több rózsadombi haverom is magára ismert, hiába voltak mások az arányok; szerettem a Vonzás szabályait és az Informátorokat is, pedig annak a kötetnek novellái már inkább azért jelentek meg, mert BEE nagyon csúszott a  Glamoráma megírásával. Utóbbi szerintem majdnem az Amerikai Psychóhoz mérhető csúcs az életműben, egy kegyetlen szatíra a celebritás-kultúráról, merényleteket szervező és végrehajtó modellekkel.

Véleményemmel nem vagyok egyedül, de ettől még a Glamoráma már nem volt akkora siker, és sajnos az utána következő Holdpark már nem is volt annyira klassz. Pedig voltak benne fasza írói fogások, meg érdekes játékok az önéletrajzisággal, de végül leuralt benne mindent egy Stephen King-szerű horror, amit amúgy Ellis nagyon szeret, de mégsem volt annyira jó. Ahogy a Királyi hálószobák sem volt annyira jó, pedig az a Nullánal is kevesebb folytatása volt. (De legalább a mai napig fejből tudom az első sorát! “Készítettek rólunk egy filmet.”, illetve: “They had made a movie about us.”)

Az időközben Hollywoodba költöző BEE számtalan forgatókönyvet írt, egy csomó másikat pedig kikalapált, de ezek közül viszonylag kevés jutott el a tényleges megvalósításig. Az egyik nagy kivétel a Canyons című film, amit egy totálisan furcsa csapat hozott tető alá: Paul Schrader rendezte, Ellis írta, az egyik főszereplő Lindsay Lohan, a másik az akkoriban nagyot futó pornósztár, James Deen, de még Gus Van Sant is felbukkan benne.

2019-ben viszont nem regény, nem is forgatókönyv jött BEE-től, hanem egy esszékötet, a White (Fehér). Ez helyenként elég furcsa volt, helyenként meg kissé kellemetlen; volt benne Trump relativizálás és Obama “nyolcévnyi jazzes hipszterstílusa”, pro-Kanye álláspont és egy csomó hiszti, ami arról szólt, hogy Ellis megsértődött, amiért beszóltak neki az interneten, mert hogy korábban ő is beszólt valakinek. Sok emberrel történik ilyesmi, csak ugye nem mindenki ír erről könyvet.

A Fehér eredetijét a megjelenés évében vettem Amszterdamban az ABC-ben, ahol annyi könyv volt, hogy végül azért vettem meg a White-ot, mert előtte nem tudtam, hogy van új BBE és megörültem neki és a vásárlást is leegyszerűsítette. Ezt csak a fiatal holland eladólányok rosszalló tekintete miatt mesélem el, mert az már nekem szólt és nem anyámnak, de akkor még ugyanúgy nem tudtam mire vélni.

A Fehér több okoskodása nagyon gyorsan öregedett nagyon rosszul, és ezek ráadásul el is nyomták a kötet amúgy tök érdekes, testábrázolásról vagy a meleg filmekről szóló gondolatait. Kár érte! (Egyébként akkor írtam róla egy eggyel hosszabb cikket, azt itt tudjátok elolvasni.)

Figyelem, most már ott vagyunk, ahol lennünk kell, és mindjárt vége is! Szóval BEE azért mégiscsak elsősorban regényíró, és tavaly meg is jelent a legújabb műve, a Szilánkok (The Shards). Az időpont 1981, a helyszín Los Angeles, a főszereplők gazdag szülők magániskolába járók gazdag gyerekei, a narrátor pedig egy Bret nevű fiú, akinek csaja van, de inkább a saját neméhez vonzódik, sőt, mi az hogy?!

Úgy érzem, a hollywoodi évek hozzátettek Ellis művészetéhez, baromi jól vannak megírva a gimis részek, nem véletlen, hogy a hírek szerint sorozat is lesz a könyvből, kicsit olyan az egész, mint BEE saját Eufóriája. Fásultság van és üresség, és van egy trancsírozós sorozatgyilkos is, és biztos vannak olvasók, akiket lázba hoz az ilyesmi, de én nem tartoztam közéjük. Engem már untatott is a végére a történet vagy az is lehet, hogy csak egyszerűen nem ért 585 oldalt. :(

Mindenesetre az jó dolog, hogy M. Nagy Miklós és Bart István után most egy fiatalabb fordítója lett Ellisnek, Sepsi László, aki talán otthonosabban mozog a a vonatkozó popkultúrában, és nem is olvasni olyasmit, mint a több korábbi fordításban is megforduló “csuklyát” a hoodie helyett; habár van benne egy nagyon nyomasztó hiba, amit nagyon sokan követnek el nagyon régóta, de könyörgöm, a quarterback az nem hátvéd! Ha mindenáron magyarul akarjuk mondani, akkor az ugye leginkább irányító. Na mindegy, lehet ez a Nemzeti Sport velünk élő öröksége, Sepsivel viszont itt van egy elég részletes beszélgetés, és képzeljétek, pár hónapja BEE pedig a 24.hu-nak adott interjút.

Most, ha már belekeveredtem, lezárom ezt a tekintet ügyet is, mert van még egy harmadik is! Az 1999-ben történt, New Yorkban, ahol akkor voltam először és utoljára. Amerikai filmekből ismerős volt a látvány, hogy az emberek papírzacskóban viszik haza a vásárlás tartalmát és ezt mindenképpen ki akartam próbálni, pláne, hogy észrevettem, van a szállás közelében egy D’Agostino supermarket, egy intézmény, amit Patrick Bateman is sűrűn látogatott.
9/11 előtt jártunk, egy bőséges időszakban, a közértekben még külön, jellemzően nem fehér bőrű embereket alkalmaztak a zacskóba pakolásra is. Én viszont annyira lelkes voltam, hogy kikaptam az egyik ember kezéből a papírzacskót és én pakoltam bele, ő meg nagyon csúnyán nézett rám. Ezt sokáig nem tudtam hova tenni, aztán csak összeállt, de hát, akárhogy is, bocs, bástya, semmi személyes, tényleg csak a zacskót akartam! :(

Oké, oké tényleg vége, ez már csak minden idők egyik borítója: