STONES THROW SZERDA
Azt hittem, ez csak az egyik kedvenc rímemről szól majd, na de aztán! STH1-100 // STH2082
Néha már szóba került, hogy volt a Stones Throw-nak egy azóta már függetlenedett alkiadója, a Now Again, ahol elfeledett vagy korábban nem is publikált soul-funk zenéket adtak ki. A korai időkben néha még a Stones Throw-n is történt ilyen, de még annál is ritkábban történt az, hogy régi rapeket adjanak ki. De azért megtörtént, és tádám, a most következő lemez is ilyen. Ez itt az STH 1-100, azon belül is az STH2084, aminek az előadója egy némileg elfeledett legenda: Stezo!
Stezo ugyan connecticuti volt, de a nyolcvanas évek második felében New Yorkban próbálta megcsinálni a szerencséjét: ő volt az EPMD egyik táncosa. Ehhez tudni kell, hogy abban az időben az EPMD volt az egyik legnagyobb hiphop-alakulat, illetve, hogy abban az időben létező karrier volt hiphop-táncosnak lenni. (Az emberek hajlamosak nem így gondolni rá, de a hiphop: tánczene.)
Na, itt táncol Stezo az EPMD egyik legnagyobb slágerében (többször felbukkan, de úgy 1:50-től van a showtime):
Ám aztán a szép barátság megszakadt, amikor egy koncerten Stezo valami balhéba keveredett Parris Smith-szel, aki a “PMD” volt az EPMD-ben (az “E” pedig Erick Sermon), és ott kellett hagynia a bandát. De nem esett kétségbe, és pikk-pakk már nem is táncos volt, hanem mc és beatmaker, és meg is jelent egy nagylemeze, ráadásul ugyanannál a kiadónál, ahol az EPMD volt (Fresh/Sleeping Bag). Ez volt a Crazy Noise, 1989 egyik legcsodálatosabb albuma.
Nekem a Freak the Funk a személyes kedvencem (megvan külön az eredeti maxi is),
de hiphop-történelmileg ez szólt a legnagyobbat (ez csak hétincses újrakiadásban van meg külön), mert ebben mintázták először az It’s a New Day dobjait a Skull Snaps-től:
Tudom, tudom, túl sok az infó, de ha már minták és dobok, akkor legyen meg, hogy az albumot nem egyedül rakta össze Stezo, hiszen ott volt még Chris Lowe (nem a Pet Shop Boys-ból) és az a Paul C is, akit sajnos még ugyanabban az évben, 24 éves korában megöltek. Ő producerként és hangmérnökként már egészen fiatalon is érezhető hatással volt a hiphopra és még nagyobb figura lehetett volna, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint mondjuk Large Professor, aki az ő mentoráltja volt. Szóval Paul C, emberek, Paul C! (Itt egy szép hosszú szöveg róla.)
1989-ben még az is történt, hogy kijött az EPMD második albuma, aminek az első kislemeze a So Wat Cha Sayin’ volt, egy olyan szám, amiben jól elküldték szegény Stezót a picsába. Azok a sorok vonatkoztak rá, hogy “I fight fire with fire, that's why most retired / And when we needed a piss boy, you was hired”.
Az alábbi rosszminőségű felvételen DJ Scratch (egy újabb legenda) külön be is mondja Stezo nevét, hogy ne legyen félreértés.
Stezo ezt nyilván nem hagyhatta annyiban, a beef az beef, és egy válaszlemezen kezdett dolgozni. Ebben sajnos Paul C már nem segíthetett neki, viszont ott volt a connecticuti unokatesó, Dooley-O. Történetesen kettejük között is volt korábban egy apró beef, de ezt majd egy másik Stones Throw Szerdában tárgyaljuk ki, úgyhogy egyelőre az a lényeg, hogy ezen a ponton már kibékültek és közösen dolgoztak.
Azonban az EPMD-nek szánt viszontoltás nem akkor jelent meg, amikor tervezték, mert a kiadó jól csődbe ment, aztán nem sikerült gyorsan új gazdát találni a lemeznek, szegény Stezo meg amúgy is rottyon volt Paul C halála miatt, a kilencvenes években alig csinált valami zenét (de azért csinált).
Végül aztán a Piece of the Pie sokkal később, 2004-ben jelent meg, amikor már a Stones Throw-nál menedzserkedett a szintén connecticuti Egon (egy lemezével ő is benne van, lesz az STH 1-100-ban), aki emiatt szívből tolta megjelenésig az akkor 15 éves projektet.
Ha már ennyi mindent lehet mesélni egy kislemez “A” oldaláról, akkor tök jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy a Piece of the Pie minden idők egyik diss trackje, de sajnos nem az, viszont azt se mondhatom, hogy ne igyekeztek volna a fiúk. Stezo többször is konkrétan nevesíti E-t és PMD-t; elmondja, hogy utóbbiak hiába csatáznak vele, úgyis ő a nyertes; hogy igenis az ex-táncosnak is jár egy szelet a tortából; meg hogy E és PMD elvan a Hondával vagy egy olcsó Suzukival, addig ő egy Volvót hajt. (Amennyire ki tudtam nyomozni, Stezo nemhogy egy Volvóval, hanem egy sárga Volvóval verette a nyolcvanas évek végén.)
Még Dooley-O is hozzáteszi a magáét, és valóban megjósolja az egyik EPMD album címét (csak az aztán a hatodik lett és nem a harmadik):
“First album Strictly Business, second album Unfinished Business, third album Out of Business!”
A zenéről pedig nagyon, nagyon egyszerűen csak annyit mondok, hogy egy olyan dobalapot használt, amihez a későbbiekben is egy rakás producer nyúlt hozzá, és szórakoztató elmerengeni azon, hogy mi lett volna, ha a Piece of the Pie tényleg akkor jelenik meg, amikor eredetileg tervezték, mert akkor lehet, hogy sok más híres hiphop-szám sorsa máshogy alakult volna.
De akkor már nézzük a lényeget, csak videó van, Spoti nincs:
A Piece of the Pie mögött meghúzódó beef-szál viszi a prímet, de a “B” oldal sem akármi, hiszen mégiscsak a Gangsta Groove-ban van az egyik kedvenc rímem, sőt azt merem állítani, hogy nemcsak az én kedvenc rímem, hanem a pályatársam, kollégám és talán mondhatom, barátom, DJ Suhaid egyik kedvenc rímje is.
Szóval Stezo pont arról beszél, hogy amikor belép egy klubba, akkor mindenki csak őt lesi meg respektálja; a Piece of the Pie ismeretében mulatságos, hogy az is elhagyja a száját, hogy “a cool brother don’t start no beefin’”; na de mindezek után azt mondja, hogy:
My rap name is Stezo, but my real name is Steven
Okés, ez csak amerikaiul hangzik jól, meg magyarra tilos lefordítani, és a kedvenceim között azért vannak mélyebb jelentéssel bíró rímek, de akkor is, ez úgy, ahogy van, zseniális. És erről nem nyitok vitát!
Ehhez sincs Spoti:
Bárcsak az lenne az epilógus, hogy Stezo azóta is ontja magából a bomba bíteket és rímeket, de sajnos nem ez a helyzet.
Az még vidám fordulat, hogy ha már a zenében nem tudott kiteljesedni, akkor kitanulta a borbély szakmát és csak néha rappelgetett a vendégeknek, de az már a történet szomorú vége, hogy mire megnyitotta a saját üzletét, jött a COVID, ami a vállalkozásnak is véget vetett és szegény Stezo életének is.
A visszaemlékezések szerint amúgy nem bánta, hogy ollót és nem mikrofont fog a kezében, mert minden helyzetben feltalálta magát és mindent megoldott, ő volt “a fekete MacGyver”.
Stezo karrierjéről itt is olvashattok, ez a cikk pedig arról szól, amikor az emlékére graffitiztek, de van még néznivaló ish:
Ez pedig már a Last Dance, ami Stezo halála után jelent meg és Dooley-O rakta össze korábbi anyagokból.