STONES THROW SZERDA

Egy bakelit, megannyi szó, hiányzó borító / STH1–100 // STH2080

Ha lemezeket gyűjtesz vagy esetleg még dj-zel is, akkor nem lesz újdonság, amit mondok, de mivel nem mindenki gyűjtő és esetleg még dj is, azért csak elmondom, hogy vannak olyan lemezek, amik külső borító nélkül, csak bugyiban kerülnek az ember birtokába. Vagy mert eleve így adták ki, vagy már csak így jutott a boltba, vagy mondjuk elveszett valami buliban, becsúszott a deszkák közé. (Örök para!)
Az STH1–100-ban talán csak egy-két promó van, ami ilyen formában került hozzám, minden egyébnek van, volt rendes borítója. Ezek közül mind megvan nekem is, de nagyon sokáig volt egy kivétel, ami rendes borító híján szörnyen kilógott a százas projektből. Ezzel a lemezzel folytatjuk, az STH2080-nal.

A lemez már több éve nálam van, egy haveromtól kaptam, de akkor pont nem találtuk a borítót, hiszen mi, trehány dj-k sokszor külön tároljuk a borítót és a lemezt. Aztán úgy alakult, hogy az azóta eltelt idő során sem sikerült bepótolnunk ezt a csak látszólag apró hiányosságot, úgyhogy amikor nemrég már sokadszorra került elém az interneten alacsony áron és bontatlan állapotban, csak lecsaptam rá.

Persze ezt akár már vagy húsz éve is megcsinálhattam volna, hiszen ez a 2004-es kiadvány volt nálunk a boltban, csak másnak jobban tetszett, nekem meg már akkor is nagyon sok ilyen lemezem volt, nem pont ez hiányzott; meg hát ha megvettünk volna mindent, ami kicsit is tetszik, akkor mit adtunk volna el? A borítóját viszont messziről felismerem, annyira üvölt róla, hogy Jason Jagel munkája, aki például ezt a Stones Throw-borítót is rajzolta, de az MF DOOMnak készült cuccairól ismerhetik talán többen.

Engem is meglep, hogy mennyi mindent össze lehet hordani akár csak egy darab lemezről is, és látjátok, ezúttal is csak most érünk a lemez előadójához. Aki nem más, mint az eddig csak szőrmentén emlegetett Declaime nevű trubadúr, aki itt már a rendes nevét használja, ami Dudley Perkins.
A jó Dudley többször is járt Budapesten, én is jattolgattam vele, az általam kísért ilyen-olyan előadók közül ő volt a leggyorsabb, aki Ferihegyről befelé jövet megkérdezte, hogy lehet-e valamit szívni. Több lemeze is benne van az STH1–100-ban, és azok közül nem az STH2080 a legerősebb (amúgy az egyik albumáról másolták ki, de az majd egyszer saját jogán külön is szóba kerül).

Pedig mindkét bítet Madlib csinálta, de az a helyzet, hogy ők ketten közösen is csináltak jobb zenéket, másrészt pedig még a korabeli peak-Madlibnek sem volt az összes bítje örökérvényű bomba.

Azért amikor most hosszú idő után meghallgattam a Washedbrainsyndrome-ot (“A” oldal), akkor volt bennem egy “ja, hogy ez az a szám” érzés, szóval hogy hiába nem hallgattam hosszú éveken keresztül, mégis ugyanolyan otthonos volt, mint a birtokomban lévő többi temérdek Madlib-bít. Mondjuk erre nyilván rádob, hogy előttem van, ahogy a haverok dj-znek vele és Dudley élő előadásában is láttam, hallottam párszor.

A Mommát (“B” oldal) hallgatva viszont arra jutottam, hogy ez inkább egy iparos munka vagy ujjgyakorlat, már-már olyan, mintha nem is Madlib, hanem valamelyik epigonja csinálta volna a több száz közül.

Nem lehet tehát minden és mindenki tökéletes, ez a befejezés sem lesz az, Madlib és Dudley és én is még úgyis visszatérünk, viszont hiányzó borító az nincs több. Completism is the name of the game!