KÖNYVES ... NAP!
FERDINANDY GYÖRGY, A TRÓPUSI MAGYAR ÍRÓ, SEJTED?!
Ahogy már írtam, sok írón szoktam sokat gondolkodni, mert sok könyvük megvan, de vannak olyanok is, akiktől alig olvastam valamit, viszont mindig is éreztem, hogy egyszer csak eljön az idő és elmerülök az életművükben. Ferdinandy György is ilyen író, akinek sajnos az idén januári halála volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy némileg felzárkózom az írásaival.
Leginkább ezzel a három kötettel tettem,
de az interneten is egy csomó írása szabadon elérhető, párat azok közül is elolvastam.
De ki is volt Ferdinandy György? 1956-ban hagyta el Budapestet, Franciaországba került, ahonnan 1964-ben Puerto Ricóba költözött, ahol majdnem 40 évet élt és leginkább egyetemi tanárként dolgozott. Később Miamiba költözött és felváltva élt ott és Budapest között. Volt a Szabad Európa Rádió munkatársa és a Le Monde tudósítója is, és nagyon sokat írt; novellákat, esszéket, kisregényeket, “egyszemélyes szociográfiákat”, glosszákat, mesét, de még egy színműt is. Folyamatosan a saját életéről írt, meg azoknak az embereknek az életéről, akikkel kicsivel hosszabban tudott szóba elegyedni, a történetek közül pedig sokat újraírt és újraközölt. Ja, és imádom, hogy az első kötetét Strasbourgban, az Elzászi Vasutasok röplabdacsapatának kiadója adta ki! (Erről meg a röplabdáról például itt is írt.)
Azt mindenképp el kell mondanom, hogy mint egy 1935-ös születésű valaki, Ferdinandy egy “másik kör szülöttje” volt, és talán, de csak kicsit, ezzel magyarázható, hogy bár a Puerto Ricó-iakról leginkább a szeretet hangján beszél, de ebben a hangban olykor óhatatlanul is megjelenik némi kulturális felsőbbrendűség, és akkor is nagyot néztem, amikor a Szerecsenségem története előszavában maga Ferdinandy idézi az első magyar kiadás szerkesztőjét, az amúgy világklasszis író Bodor Ádámot, aki olyasmiket mondott, hogy a szerző “barna bőrű gyerekeknek hosszan magyarázza, hogy az ókori Egyiptom nem az USA tagállama”.
Meg aztán az is van, ha már az ilyen mából nézve mindenképp némileg ellentmondásos dolgoknál tartunk, hogy Ferdinandy többször ír arról, hogy tizenhét éves lányokkal hogyan nyomul, második, nála tizenöt évvel fiatalabb felesége pedig a diákja volt a Puerto Ricó-i egyetemen. (Igazából ennek a történetét is megírta és úgy általában sokat írt feleségeiről, partnereiről.)
Mindennel együtt, bárhogy is beszélt a szigetlakókról, azt mindig hangsúlyozta, hogy tanárként mennyire törekedett arra, hogy a diákjai ne USA-központú történelmet tanuljanak, hanem a sajátjukat, azaz a gyarmatosítás történetét. Továbbá, ha hihetünk neki, ő mutatta meg először az ottaniaknak, hogy mi az a labdarúgás. Ha pedig foci, sajnos az van, hogy Ferdinandy örök fradista volt, viszont megírta az Egyfordulós bajnokságot, amit a halálakor egyaránt kifejezetten kiemelt a 444 és az Üllői út 129 is. (Az utóbbi ilyen keményebb fradista cucc, linkelje, aki akarja.)
Engem igazából már a Mamuttemető első írása, a Titótól Trujillóig megvett. Főhőse egy pesterzsébeti fűszeres, aki egy elég kegyetlen jelenetben megjárja a csepeli bunkereket, amiket kicsit itt már említettem egyszer, másrészt mivel tököli a csajom, nyilván feltűntek az olyan mondatok, mint:
Mindenki élte a maga életét. Szentendrén rácok, svábok Soroksáron, tótok Ecseren. Az iskolában mind a maga nyelvén tanulhatott. Ingyenesen. A tököli nép volt a legszegényebb: a kubikos magyarok. Mégis ezekről mondták, hogy elnyomják a többieket.
Ebben a történetben is egy olyan Ferdinandy-karakterrel van dolgunk, aki valóban megtörtént eseményekről beszél. De az egész annyira hihetlen, hogy el kellett olvasnom külön egy tanulmányt, hogy tényleg, a második világháború után a Dominikai Köztársaság fegyveriparát magyar katonák és civilek találták ki, csinálták meg, virágoztatták fel.
Szóval, ha már ennyit elér egy történet, akkor azt gondolom, hogy az írója egy jó író, de hát szerencsére a legtöbb Ferdinandy-történet amúgy is felkelti az olvasó figyelmét. Sokat írt a Puerto Ricóba vetődött magyarokról, legyenek melósok vagy akár grófok, és mindenféle európai meg nagyvilági népségről, akik egy olyan világból érkeztek, ami már nem létezett. Hontalan, magányos, elidegenedett, emigráns emberekről. Egyetemi kollégáinak szintén több történetet szentelt, ahogy az olyan természeti sajátosságoknak is, mint a hurrikán.
Az Örökség kisregényei voltak azok, amik telitalálatos választ adtak arra, hogy miért éreztem, hogy előbb-utóbb kikötök ennél a szerzőnél. Ezek Ferdinandy anyjáról és apjáról szólnak, de úgy is lehet mondani, hogy Budáról és a szklerózisról. Életem!
Fogalmam sem volt róla, hogy Ferdinandy apja sm-es volt, és még nem is olvastam soha semmit arról, milyen lehetett ez az ötvenes években. Hát, kurva szar! Nemcsak azért, mert a valamennyire értelmes gyógyszerre a kilencvenes évekig kellett várni (addig kb. maradt a mozgásterápia), hanem azért is, mert az ötvenes években jártunk Magyarországon. Az apa állapotának nyilván az sem tett jót, hogy agyonverték a nyilasok az Andrássy úton, miután megtudták, hogy orvosként zsidóknak segített. Az öreg Ferdinandy a háború előtt amúgy az OTI székházban dolgozott, ez több sztoriban is előjön, aminek akkor még állt a csodálatos felhőkarcolója (sajnos bauxitbetonból, ezért bontották le később).
Ferdinandy az apja betegségéről szólva leginkább “neuropátiás fájdalmat” emleget, amit én tőle olvastam először, és az idegek, a gerincvelő vagy az agy kóros folyamatait jelenti. Szóval eléggé olyan, mint az sm, de nem feltétlenül az. Vagyis ez kicsit zavaros, mert az apjáról szólva leírja azt, hogy “szklerózis multiplex”, magáról szólva viszont marad a “neuropátiás fájdalomnál”, de nekem azért elég gyanús, hogy volt olyan is, hogy ideiglenesen elvesztette a látását. Na de, ha ez jobban érdekel, olvasd el ezt az írást, nyugi, nincs benne semmi szörnyű dolog!
És akkor térjünk át az anyára, aki abban a jelenetben lopta be magát a szívembe, amikor a szerző apjához kórházi látogatásra érkeznek a rokonok:
Zajos társaság voltak. Sírtak, kiabáltak a szűk udvari szobában. Nagy, sajtszagú kosarakban hozták a kolbászt, a szalonnát, a laposra préselt süteményeket.
Apának ilyen rokonsága volt. Ő pedig velük együtt kiabált és nevetett.
Anya nemhiába mondta, hogy a magyarok mind vidékiek.
Egy másik történetben, már a második világháború után, a Ferdinandy-gyerekek rendbehozzák a teniszpályát és meghívják a környékbeli lányokat és a tanítóképzős fiúkat.
A jövendőbeli pedagógusok szorgalmasan tanulták a játékszabályokat. Vidéki fiúk voltak, csöndesek, komolyak. A származásuk a salakon is azonnal elárulta magát. Nem értették, hogy egy “fair” játékos mindig hosszan, elegánsan kézre adja a labdát, parvenü módon egyre csak nyerni akartak, “smucig” labdákkal etették a környékbeli lányokat.
Te jó ég! Tudjátok, hány labdát adtam én kézre a Városmajorban és a Marczibányi téren? Túl sokat, barátaim, túl sokat!
Mindkét Ferdinandy szülő ősei Németországból, Kassán keresztül érkeztek Magyarországra, de végül az anya családja lett a “budai”, egészen pontosan sas-hegyi. Itt vett telket a filoxéra járvány után az anyai dédapa, az elismert mérnök és műegyetemi tanár, Rejtő Sándor. A telek, vagy ahogy Ferdinandy sokszor hivatkozik rá, “kert” helyett mondjuk helytállóbb lenne az, hogy “domboldal”, mert eredeti formájában a mai Korompai utcától a Vércse utcáig tartott. Ez a Sas-hegy még nem a beépített Sas-hegy, nagyon sok a német szó, és az Arany János Gimnázium épülete még a Notre Dame De Sion rend iskolája. A Sion lépcső viszont akkor is és ma is Sion lépcső!
A háborúk meg a huszadik század aztán eléggé átalakították a kert méreteit és tulajdonviszonyait, és a hegy is szinte teljesen beépült. Az új nemzedékek már “tenyérnyi franciakerteket terveznek, ahonnan játszóterekre és uszodákba száműzetnek a gyerekek”, írja a Leltár a hegyenben Ferdinandy, ami tanulságos összefoglalója a család budai történetének, ebben a másik írásban pedig arról olvashatunk, hogy milyen volt a Sas-hegyen átélni az ostromot.
Ahogy és amikor Ferdinandy a budai hegyoldal átalakulásáról, beépüléséről szól az simán várostörténetileg is érdekes, és legalább olyan szomorú, mint amit az északi partról ír Ungváry Rudolf A balatoni nyaralóban. Irodalomtörténetileg lett egy pici jó azért közben: Ferdinandyék szomszédja Benedek Elek unokája, Benedek István lett.
A következő kép 1935-ös, Ferdinandy születésének évében készült, a Sas-hegyről látjuk rajta a Gellért-hegyet (Fortepan/Latin):
Én ugyan a 1024-es zóna nagykövete vagyok és maradok, de Ferdinandy Budája is az én Budám. Jártam a környékre suliba és csajozni, több olvasómmal is sokat beszélgettem a Fátra téren, és legalább eggyel a Sas-hegy szikláinál is több ízben kószáltam, egy pedig a Vércse utcában él jelenleg.
Tovább is van: a dédszüleim vitorlázórepülőztek a Farkas-hegyen és Farkasréten nyugszanak, a nagyszüleim pedig a második világháború után a mai Zólyomi lépcső 22-ben egy leválasztott, egy szoba konyhás lakásban kezdtek új életet. Apám és a testvére is ide született, innen jártak az akkor már létező Aranyba, ahol történetesen a nagyanyám volt az egyik tanár. Apámék télen mindig a Lejtő úton szánkóztak, apám pedig lecsúszott ezen a sáncon is (ez egy régi híradó, sajnos nem lehetett beágyazni), a Zólyomi lépcső pedig 1953-ig Fohász lépcső névre hallgatott, ahogy nagyapám igazolványán is látszik:
Szóval, akár, hadd ne mondjam, az is lehet, hogy egy ponton valamelyik Benedek találkozott valamelyik Ferdinandyval. Ki tudja?