STONES THROW SZERDA

Ilyen zenét csinál ma a kiadó főnöke, Peanut Butter Wolf // STH2462

(A múlt heti kiesést merem ráfogni a fogbeültetésem aktuális állomására, viszont cserébe akkor ráduplázunk Peanut Butter Wolfra, ha már új lemeze van. Stones Throw Szerda? Lángol!)

Szóval! Ott tartottunk, hogy megnéztük, meghallgattuk Peanut Butter Wolf nagylemezét, a My Vinyl Weighs A Tont, ami egy klasszikus, kilencvenes évekbeli nyugati parti underground anyag, a korabeli Stones Throw-féle hiphopcsalád nagy tablója.

Mégis, onnantól fogva, hogy megjelent, PB Wolf nagyjából kiírta magát a kiadó előadói közül, új zenéket nem csinált (legalábbis megjelenésre nem), inkább igazgatott, dj-zgetett, új arcokat fedezett fel.

Persze az azóta eltelt időben rengetegszer megkérdezték tőle, hogy visszatér-e a bítekhez, és erre általában vagy azt válaszolta, hogy most éppen nagyon eltávolodott vagy azt, hogy lehet, lassan visszatér. Vagy ezeknek a kombinációját, de mindegy is, mert új cucc az sehogy se jött tőle.

Közben azért az a kezdetektől egyértelmű volt, hogy Wolf nem csak a hiphopot karmolja. Ez lejött a mixeiből, a kiadója kínálatából, és a My Viny Weighs A Ton után hébe-hóba elejtett remixeiből is. Aki pedig még jobban figyelt, az azt is tudhatta, hogy ettől a figurától még az énekelés sem áll távol. (Utóbbi fejezetekre majd még kitérek valamelyik szerdán.)

A My Viny Weighs A Ton megjelenése óta eltelt huszonsok évben a kiadó is átalakult: amíg régen a Stones Throw egy olyan underground hiphopkiadó volt, ahol közben bármi más is megjelenhetett, addig mára egy olyan műhely, ahol mindennel foglalkoznak, így kicsit a hiphoppal is, de azzal sokkal-sokkal kisebb arányban, mint a kezdeti időszakban. Mindenesetre a főnök régen is és most is Peanut Butter Wolf, és a kiadványok ugyanúgy az ő aktuális ízlését tükrözik, mint az elején.

Nah és aztán eljött 2023 vége, amikor bejelentették, hogy jön egy új Peanut Butter Wolf-lemez, amin nem bítek és rap lesz, hanem hangszerek és ének. Azt is megmondták, hogy ez egy hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kevésbé ismert dalainak feldolgozásait tartalmazó anyag lesz, és ez volt az első dal/klip:

A lemez gondolata valamikor a vírusos korszakban kezdett el motoszkálni Wolfban, a Campus Christy név viszont sokkal régebbi: ez volt a középiskolás, feldolgozásokat játszó zenekara (nem léptek fel túl sokszor). Az viszont csak a borítón a krediteket vizsgálva derül ki, hogy ez úgy Peanut Butter Wolf-lemez, hogy nem az: a művésznév nem is szerepel rajta, csak a polgári, Chris Manak.

Manak/Wolf énekel, zenei tettestársa pedig az ezerféle formációban mindenféle hangszeren játszó Brian Ellis. Van egy-két vendégjátékos, akik közül a legjobban Piya Maliknak örülök, akit még a 79.5-ből ismerek, de itt már szólóban és a Say She She énekesnőjeként szerepel.

Nekem amúgy mindig is bejött ez az álomszerű, hippiskedő, kicsit szomorkás, bájos jóléti csörömpölés, és azt is bírom, ahogy a Wolf énekel, de erről a lemezről egyelőre csak a Very Complex iránt tudok lelkesedni, a többi számmal még ismerkedési fázisba vagyok (és talán ott is ragadok - de csak nemrég jött meg, szóval adok még esélyt). Jó, a Visit című számról tudom (és igazából ezt is bírom), hogy van mögötte egy nyakatekert J Dilla-sztori, ami kicsit a korai kilencvenes évek hangmintázási szokásairól is szól, de erről inkább csak a haladók olvassanak részletesen.