SZKLERÓZIS SZOMBAT

Azaz a Sopranos és a szklerózis, Jamie-Lynn Siglerrel a főszerepben, de azért van más is!

Ha arról van szó, hogy a Sopranos és a szklerózis, akkor leginkább Jamie-Lynn Siglerről van szó (a sorozatban ő Tony Soprano lánya, Meadow), mert ő az, aki ebből a szempontból “híres”, de a betegség azért más pontokon is előkerül a sorozatban (amiről errefelé töprengtem).

Például akkor, amikor az öreg Paulie (Tony Sirico) azon panaszkodik, hogy nem elég a gempa, többek között azért sem, mert valamelyik nénikéje SM-es, és marha drága az interferon-kezelés. Ilyesmiben én is részt vettem, csak nekem a TB állta a költségeket, és nem a bűnözés. Ez volt az első valamennyire értelmes szer, ami “hatékonyan enyhítette a relapszáló-remittáló szklerózis multiplex aktivitását”, de ez még bőven az volt, amit szúrni kellett és nem bekapni.

És akkor még itt van Tony Soprano (James Gandolfini) is, aki valamelyik sokadik részben ki is mondja, hogy nem nyugodt, mert lehet arra jut az aktuális vizsgálat, hogy SM-es. Nem arra jutott, viszont még a legelső epizódban láthatjuk, hogy Tony befekszik az MR-be, ami nem is a betegség miatt érdekes, hanem azért, mert hát, egy koponya MR azért nem ilyen. :DDD (Inkább ilyen.) Meg ugye, az is mi, hogy Carmela (Eddie Falco) ott lábatlankodik a kis táskájával!

Azt hiszem, az MR-ábrázolás az egyetlen, ahol ki lehet mondani, hogy a Lost jobb, mint a Sopranos. Hiszen Desmond testvér ilyen volt az MR-ben:

Na de Tony parái ide vagy oda, itt Jamie-Lynn Sigler a főszereplő. Nála derült ki ugyanis húszéves korában, amikor a harmadik évadot forgatták, hogy SM-es (illetve ugye angolul: MS-es).

A történet úgy szól, hogy a diagnózist ugyan tényleg húszéves korában kapta, de már eggyel korábban is voltak tünetei. Végtaggyengeség, zsibbadás, bizsergés, a szokásos ügyek. Nyilván ezzel is orvoshoz ment, de akkor még nem jött ki, hogy szklerózisos, ha valamire, leginkább Lyme-kórra gyanakodtak, Jamie-Lynnt pedig telenyomták szteroiddal. (Az egyik legfurcsább kábó, amivel valaha találkoztam, bár igazából a gyulladáscsökkentés a célja. Ja, és kicsit felpuffad tőle az arcod!)

A szteroid rövid távon működött, de csak előjöttek újra a tünetek, és már az is hozzájuk társult, hogy sokszor, ha Jamie-Lynn-nek pisilnie kellett, akkor nagyon kellett pisilnie, de mire odaért, nem tudott pisilni. (Hello darkness, my old friend!)

A következő kórházi körben aztán végre kiderült a kór, amiről Siegler egészen 2016-ig nem beszélt (második házasságából akkor született az első fia, aki előtt nem akart titkolózni). Volt ebben egy adag szégyenérzet, és egy nagyobb adag Hollywood, mert egyszerűen attól tartott, ha kiderül, hogy mi a baja, akkor nem kap többet munkát. Állítása szerint a Sopranos stábjának egyik orvosa is azt mondta neki konkrétan, hogy jobb, ha erről hallgat, és még a kórlapján sem tüntették fel, hogy beteg. Mindezt az HBO nem kommentálta.
Az utolsó évad során Jamie-Lynn némileg azért megnyílt és legalább James Gandolfininek és Eddie Falcónak elmondta, hogy mi a helyzet. Előbbi egyből SM-alapítványok támogatásába kezdett és a haláláig folytatta is, úgy, hogy még Jamie-Lynn sem tudott róla, utóbbi pedig azért is volt megértő, mert ő egy éven keresztül nem osztotta meg senkivel, hogy rákos.

Az elején Jamie-Lynn nemcsak hallgatott a betegségről, hanem tagadta is, még a gyógyszerét sem szedte minden nap. Ez nála éveken át tartott, hiszen ez a betegség tud olyan is lenni, hogy sokáig tünetmentesnek hiheti magát az ember. Aztán ahogy egyre inkább belátta, hogy muszáj valamit kezdeni az állapotával, akkor sem a felírt gyógyszerekben bízott, hanem olyan dolgokkal próbálkozott, mint az őssejtkezelés vagy a nyaki vénák tágítása. Ha bárhol a világban felrebbent valami új csodamódszer híre, ő máris ott termett. (A “healing journey” műfaját máig nem hagyta el, csak már a csodavárás helyett mindenféle menő helyre elvonul és meditál, meg ilyesmik.)
Ezek közül azonban semmi sem működött, és Jamie-Lynn újra megpróbálta a rendszeres gyógyszeres kezelést, amitől jobban is lett, és ugye még gyereket is szült mindenféle bonyodalom nélkül.

Jamie-Lynn gyógyszereiben az az érdekes, hogy pont ugyanazokat szedte, szedi, mint egy csomó másik beteg, így például én is. Használt például Tecfiderát, ami már tablettás megoldás volt, jelenleg pedig nemcsak hogy használja a Kesimptát, hanem ezt figyeljétek:

Hát, jómagam is hasonló okokból kifolyólag nem határolódok el a Big Pharmától, viszont nekem nincs olyan szép márkázott csomagolásban a gyógyszerem, mint amit reklámoz Jamie-Lynn, és amúgy is csak a hatóanyagot tüntetik fel rajta, mert ez itthon még mindig “klinikai vizsgálat”. Németországban például már bemehetnék érte a patikába, de itt még jó sokáig csak változatos vizsgálatok és rengeteg aláírás után jutok hozzá, és akkor is csak három hónapra. My time, my way!