SZKLERÓZIS SZOMBAT

Beszéljünk a biopsziáról!

Ez már nem az első, nem is a második, hanem a harmadik szklerózisos sztori, és már megint szombaton jön, szóval innentől ez egy rendszer, kéthetente jön a Szklerózis Szombat. Azért csak így, mert amilyen könnyen beszélek ezekről a dolgokról, olyan nehezen esik őket megírni. SM is the name of the game!

Szerencsére a biopsziában nem mozgok annyira otthonosan, mint az MR-ben, de azért szövetmintavétel céljából csak beleszúrtak az agyamba és a gerincembe is. Nem egy időben, de a diagnózis évében (2011) történt mindkettő, és úgy emlékszem rájuk még mindig, mintha tegnap jöttem volna ki a műtőből.

Több orvos is, igaz, jellemzően utólag, sajnálkozva adta tudomásomra, hogy már az agyi biopsziára sem lett volna feltétlenül szükség, mert annyira egyértelmű volt az MR-felvétel; és én sem sűrűn találkoztam SM-beteggel, akin megcsinálták ezt a beavatkozást (de azért nem egyedi!). Fogalmam sincs, hogy az orvosaim nem voltak magabiztosak vagy csak a pontosabbnál is pontosabb diagnózist akartak felállítani, de én kétségbe voltam esve amúgy is meg fogalmam sem volt semmiről, és eleve inkább azt teszem, amit az orvos mond, mint nem, úgyhogy feleslegesnek nem tűnt ez a dolog, viszont annál félelmetesebbnek igen.

Mert ez a beavatkozás mégis arról szól, hogy egy tűvel átszúrnak a koponyádon és szövetmintát vesznek az agyvelőből további vizsgálatok céljából.

Több, mint két hetet feküdtem a Jánosban, de ennek az elvégzéséhez átszállítottak két éjszakára az Amerikai útra, egy csodálatos Lajta Béla-épületbe, aki egyébként szépen megszórta a környéket. Az Amerikai út 53-55-ben ott van a Mazsihisz Szeretetház (régebben: Pesti Chevra Kadisa Menedékháza és Felnőtt Vakok Otthona), a Mexikói úton a Zsidó Vakok Intézete, a Cházár Andrásban a Radnóti gimi, az Amerikai út 57-ben pedig a mai Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet, ahol én is voltam.

Ez eredetileg a Chevra Kadisa gyógyíthatatlan betegek otthona volt, de ezt is emlegették Szeretetházként, viszont az ötvenes évektől már Idegtudományi Intézetként működött.
Amikor 2007-ben bezárt a Lipótmező, hivatalosan Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (még 2011-ben is dobálóztak azzal az orvosok, hogy OPNI), akkor egy csomó ellátás átkerült ide és csak még nagyobb lett az intézmény, aminek ma az a teljes neve, hogy Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet – Országos Klinikai Idegtudományi Intézet. (Fotók: innen.)

Amikor ott voltam, persze nem az intézménynevek alakulásán és Lajta Bélán gondolkodtam, hanem leginkább be voltam szarva, viszont nagyon örültem annak, hogy a Jánoshoz képest itt tágasabbak voltak a terek és rendezettebbnek tűnt minden, ééééééééssss egy kétszemélyes szobába kerültem, ahol volt külön fürdő is! Az egyik éjszaka ráadásul teljesen egyedül voltam, igaz, a másikon ott volt a szobában egy idősebb férfi, aki az éjszaka több pontján ki akarta magából tépni a csöveket.

Az agyi biopszia során egy elég pontosan meghatározott helyről vesznek mintát, és hogy tényleg így történjen, ehhez előbb egy “célzó keretet” helyeznek a páciens fejére. (Ennek az egyik nyoma a címlapkép.) Nem pont ilyet, de mindig ez jut az eszembe:

A ráhelyezés, na, az már egy rázósabb ügy! Hiszen csak úgy tudják a fejedre rakni a keretet, hogy valamilyen módon ráerősítik a koponyádra, ez a mód pedig fúrást és csavarozást jelent, ami azért nem annyira jó, hiába van szétlidokainozva az ember.
Utána már nem annyira lehet izegni-mozogni, úgyhogy engem is megragadott egy megtermett ápoló és átpakolt a hordágyra. (Ez amúgy tök béna, hogy ha a női ápoló a nővér, akkor a férfi ápoló az micsoda? Az “ápoló” hiába gendersemleges, inkább férfiakra használják, azt pedig nem mondják például, hogy nővérlegény. Az internet ismeri a “tökös nővér” kifejezést is, illetve gyakori pro tip, hogy szólítsd őket a nevükön, de ahhoz meg sajnos túl sokat kell koriba járni.)

Tolnak a hordágyon a műtőbe, kiszúrok néhány ijedt-sajnálkozó tekintetet meg egy nagymagyaroszágos tarsolyt, de leginkább semmikor máskor, sem előtte, sem utána nem történik meg az, hogy eszembe jut ez a Quimby-klip, amit még az Antal Nimród (amerikaiul Nimrád) rendezett:

A műtőben nagyon gyorsan történik minden és mivel nem altatják el az embert, hogy a lehetőségekhez képest az agy rendben legyen, folyamatosan beszéltetnek közben. Amikor azt mondja a doktor, hogy “most jön egy kis szúrás, érzi?”, akkor mire válaszolsz, már meg is történt az a kis szúrás, ami ugyan a másodperc töredéke alatt történik, de jobban fáj annál is, huh, hát nem is tudom minél, de nagyon! Az a része ehhez képest már tényleg nyugodalmas, amikor azt mondják, hogy “Hallja a szürcsögő hangot?  Az az agyvelő, most már rendben vagyunk.”

És amikor ennek vége volt és ott voltam kábán, azt mondta a doktor, hogy “Gratulálok, Márton! Hivatalosan is agyafúrt lett!”. Nevethetnékem támadt, csak nagyon fájt minden és vissza kellett fogni, ráadásul még az is eszembe jutott, hogyan búcsúztattak a szobatársak a Jánosban: “Csak legyen éles a fúró!”
(A doki nyilván mindenkinek elmondta ezt korábban is, de jól esett, és amúgy azt is elmondta, hogy abban a műtőben, ahol vagyunk, forgatták az Utazás a koponyám körül filmváltozatának vonatkozó jeleneteit.)

Az epilógus viszont nem olyan mókás, mert ott nem pillanatokra érzed a fájdalmat, hanem ahogy kezd kimenni az érzéstelenítő, úgy kezded érezni, hogy valójában mit is csináltak a fejeden, és az nem múlik el olyan hamar. Mozogni sem lehet, tehát még elvileg a kacsa használatához is nővérápolót kell hívni, és én itt húztam meg a határt, szerencsére csak vizelni kellett, de ahhoz feltápászkodtam az ágyból titokban.

Örömmel tengődtem volna tovább az Amerikai úton, de csak két napra szólt a kimenőm és várt vissza a János. Apám vitt át, de ahhoz ragaszkodtam, hogy egy kávéra álljunk már meg az akkori törzshelyemnél, ahova nagyjából így léptem be:

A Jánosban már nem maradtam utána sokat, de úgy egy hónappal később pár napra vissza kellett térni, hogy beleszúrjanak a gerincembe is. Ha az agyi biopszia szükségességével kapcsolatban felmerültek kételyek, akkor ezzel pláne, itt már olyanokat is mondtak nekem elvileg komolyabb orvosok, hogy mondjam azt, hogy nagyon náthás vagyok vagy valami, és egyszerűen csak ne menjek be. De hát még mindig kétségbe voltam esve és fogalmatlan is voltam, ahogy a hozzátartozóim is, úgyhogy megtörtént, ami megtörtént. (Más kérdés, hogy igazából sem az agyvelőm, sem a gerincvelőm szövetmintájának vizsgálatától nem lett pontosabb a diagnózisom, de nagyon biztosnak nagyon biztos lett!)

Ezzel nem voltak olyan részletes előkészületek, egyszer csak szóltak, hogy menjek át egy másik szobába (nem volt külön műtő meg ilyenek) és üljek le egy székre fordítva, aztán érzéstelenítettek, megszúrtak és kész. Érdekes módon erre fájdalomra egyáltalán nem emlékszem, lehet, hogy annyira durva élményt vártam, hogy csak ahhoz képest nem éreztem semmit, de utána meglepődve mondta egy fiatal nővérlány, hogy milyen jól viseltem a dolgot, mert ő inkább elfordult, amikor látta, hogy mekkora tűvel közelednek a hátamhoz.

Lehet, csak szerencsés vagyok, és hát amúgy vannak sokkal súlyosabb biopsziás beavatkozások is, de azért na, inkább ne próbáljátok ki!